Depresszió-Napló

Mostanában a következő, nagyon fontos kérdés foglalkoztat:

Ki vagyok én????!!
 

Rég nem vagyok már tizenéves. Annyi mindent kipróbáltam, de soha nem érzetem úgy, hogy az valóban én vagyok. Az utóbbi időben hajszolom a változtatásokat. Mindegy, hogy mi, csak változzon valami. Ha kell mértéktelenül költöm erre a pénzt. Ha kell olyasmit teszek, amit előtte soha nem tettem volna. Hogy legyen valami más, hogy hátha Az lesz az, amit keresek.

Még mindig Önmagamat keresem. És mikor ebbe belegondolok, megijedek. Akkor ki az, aki segít nekem keresni? Hol vagyok Én Önmagamban?! Melyik részem az igazi önvalóm, és melyik az, amelyik csupán robot módjára viszi előre az életem úgy, ahogy annak "lennie kell"?

Roppant érdekes.
Valamelyik nap járt nálam egy barátnőm. Elmondta, hogy neki idegösszeomlása van, a férje pedig depressziós. Bevallom őszintén, engem ez némiképp megnyugtatott. Azt az érzést keltette bennem, hogy bizony sok múlik azon, hogy én mit gondolok magamról.
Most nem érzek semmit.
Remélem, nem vihar előtti...
Vagy ez már egy depresszív gondolat?!

Következő lépés. Nyitni a család felé, és megpróbálni elmondani, hogy nem vagyok egészséges. Nem fizikailag, lelkileg. Reakció? „Hagyjál már”, „ugyan már”, „ne már”, valamint szánakozó, amolyan „hülyének néző” mosolygások, illetve teljes darabokra hullás az aggodalom szent oltárán.

Ma végleg diagnosztizáltam magamnál a depressziót. Családorvoshoz mentem, aki javasolta, hogy menjek a körzeti ideggondozóba. Barátságosabb neve is lehetne…

Mostantól cél a túlélés!